Az iskoláztatási támogatás bevezetésének tapasztalatai (2011)
Összességében azt mondhatjuk, hogy az intézkedésnek pozitív hatása volt abban, hogy megmozdult az intézményrendszer és komolyan vette a feladatát. Az oktatási intézmények precízebben követik a tanulók iskolai jelenlétét és minden esetben jeleznek, amikor erre a szabály kötelezi őket. Korábban, a szankció híján, jóval lazábban látták el ezt a feladatukat. Pozitívumként értékelik a szakemberek azt is, hogy a fokozottabb aktivitás a szereplők közötti kommunikációt is felerősítette, a jelzőrendszer szereplői tudnak egymásról és informálják is egymást. Ugyanakkor az is jól látható, hogy habár ez az intézkedés valóban preventív és a hiányzásokat csökkentette, de az észak-magyarországi régióban, illetve a szakiskolákban a probléma jóval súlyosabb annál, hogy ez a fajta szankció valódi javulást tudjon hozni. Adataink azt mutatják, hogy a szakiskolák és speciális szakiskolák esetében a kedvezőtlen tanulói összetétel, a zsúfoltság és ebből fakadóan a tanulókra irányuló figyelem nem kellő mértéke állandósítja és súlyosbítja a problémát. Amennyiben nem sikerül a komplex megközelítés felé elmozdulni, ahol az oktatási intézmények is képesek és hajlandók tenni azért, hogy a tanulók szívesen járjanak az iskolába (és nem hárítják ezt a problémát a szülőkre és gyerekekre, valamint a megoldást a szociális ellátó rendszerre), akkor fennáll annak a veszélye, hogy a hiányzási statisztikát a notórius hiányzók magántanulóvá nyilvánításával fogják plasztikázni.
A kutatás eredményei kapcsán néhány javaslat is megfogalmazódott, ami abba az irányba mutat, hogy a meglévő CCT eszközt jobban ágyazzuk be egy komplex megközelítésbe:
1.) A folyamatok nyomon követése lehetetlen megfelelő, jó minőségű adat nélkül. Miközben a hiányzási statisztika máshol az egyik legfontosabb iskolai indikátor, nálunk mindeddig senki sem volt kíváncsi ennek alakulására, az oktatásstatisztika csak az új szabályozás bevezetésével vette fel ezt az adatkérést a kötelező adatszolgáltatás kérdőívébe. Érdemes lenne továbblépni és egy egységes jelzőrendszert működtetni, ami egyszerűen, átláthatóan és hatékonyan követi a gyermekek útját a rendszerben és jelez, amennyiben lemorzsolódnak. Ez a tárcák közötti kooperációt igényelné és az egészségügyi, szociális és oktatási adatszolgáltatás összefésülését, összekapcsolását néhány alap indikátor esetén. Erre a Strukturális Alapokban volt is pénz, de ezek a programok azóta sem indultak el (TÁMOP 3.8., 4.5, stb.).
2.) Az új szabályozás implementációja a végpontokon a legkevésbé kiforrott. A megnövekedett esetszámok nem jártak együtt kapacitásbővüléssel. Érdemes lenne főállású eseti gondnokok alkalmazása, akik így megfelelő képzésben is vehetnének részt. Ugyanígy a magas lemorzsolódási statisztikával rendelkező intézményeknél iskolai szociális munkás státuszt kellene létrehozni.
3.) Tovább kell lépni afelé, hogy az iskolák is elgondolkozzanak, hogyan csinálhatnák jobban (Hejőkeresztúr) ? A létező jó gyakorlatokat terjeszteni kellene, tanulóhálózatokat létrehozni és szorgalmazni az intézmények közötti kommunikációt, kompetenciabővítést, önképzést. Egyben tudatosítani kellene az iskolákkal, hogy sokat tehetnek az ügyért, leginkább, ha valamennyire nyitott intézménnyé tudnak válni, ahol délután is eltölthetik értelmesen az idejüket a tanulók.
Az oktatási törvényben is meg kellene jelennie a preventív szemléletnek, jelenleg ez nem így van. A pedagógusképzésben pedig meg kellene jelennie a korszerű gyermekvédelmi ismereteknek.
4.) A szociális és oktatási tárca mellett az egészségügy is fontos szereplő. A gyermekorvosok nem igazán aktív részesei a jelzőrendszernek, a tevékenységüket jobban kellene kontrollálni.
A kutatás a TÁRKI megrendelésére készült, a zárótanulmányt teljes terjedelmében itt olvashatják.
